Müller Márta: Csendes éj

Müller Márta 2008-ban írt novellája tavaly márciusban jelent meg a Vörösvári Újságban, a kitelepítésről szóló sorozat részeként. Nekem nagyon tetszett, ajánlom mindenkinek, aki még nem olvasta.

A történet fiktív. Bár az alkotást a vörösvári kitelepítés elmaradása ihlette, a benne olvasható mozzanatok kitaláltak. A valóságban igazából nem így lezajlott történések irodalmi ábrázolásának az a célja, hogy kifejezze a reményt: a történelemmel való foglalkozás a valóság – és ezáltal saját emberségünk – pontosabb megismeréséhez vezethet.

----------------

– Biztos, hogy mást nem akar magával vinni, Papa?

Az öreg nem válaszolt, kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon. Szentestei csend honolt a faluban. József újra átnézte apja első világháborút megjárt katonaládájába csomagolt holmijukat, mintha számba akarná venni azt a kevés motyót, amit a hirdetmény szerint magukkal vihetnek. Tízéves volt, amikor apja hazajött a háborúból, de egyszer sem merte erről faggatni. Meg aztán a saját tapasztalatok sem várattak sokáig magukra. Miközben lesimította a ruhákat, a ládára hajtotta a tetejét, és rácsukta a lakatot, az öreg nehézkesen felállt az ablak mellé húzott székről, és bement a tisztaszobába.

– Még ezt is rakd be – nyújtotta jobbjával a kopott bibliát.

József elvette az öregtől a könyvet, és a konyhaasztalon pislákoló petróleumlámpához lépett vele. Gyerekkorában sokszor azt játszotta, hogy találomra felütötte. Azt remélte ilyenkor, hogy a véletlenül kiválasztott szövegrészekben útmutatást talál céljaihoz. Fiatal felnőttkorára teljesen elhagyta ezt a kicsit önmaga előtt is röstellt szokását, mint ahogy a rendszeres bibliaolvasást is, főleg mióta hazajött a háborúból. Megelégedett a vasárnapi misével, amin apja és annak jámborsága iránt érzett tiszteletből sokszor csak fizikailag volt jelen, számtalanszor már a prédikáció alatt elkezdte az előtte álló hét gondjain-bajain törni a fejét. Az öreg, mióta József hazatért, ijesztő gyorsasággal vesztett az erejéből, így József egyedül művelte a kis földjüket, ősztől tavaszig még a bányába is járt dolgozni, másképp nem tudtak volna megélni. Most az egyszer tényleg szólj hozzám! József kinyitotta a bibliát, beleolvasott, és hirtelen indulattal lapjával az asztalhoz csapta a könyvet.

– Olvasd fel hangosan! – szólalt meg váratlanul az öreg, anélkül, hogy testtartásán változtatott volna.

– Nincs értelme, Papa.
– Olvasd fel!
– Higgye el, Papa, haszontalan. – József egyre ingerültebb lett.

Az öreg nem válaszolt, némán Józsefre nézett. József végül nem bírván állni az öreg szürke szemének kemény pillantását, felemelte a könyvet az asztalról.
– “Verbirgst du dein Gesicht, sind sie verstört / nimmst du ihnen den Atem, so schwinden sie hin / und kehren zurück zum Staub der Erde.”

Az öreg mélyen sóhajtott, és becsukta a szemét. József elszégyellte magát. Minek fájdítottam meg a szívét… Ostobaság volt megkísérteni az Istent. Az öreg botjára támaszkodva lassan felállt, magára kanyarította a kabátját, kinyitotta az ajtót, majd szótlanul kilépett a gangra. József odament az ablakhoz, látta, amint az öreg körbejárja a kertet, benéz az istállóba, odalép a diófához, és letép egy földre hajló, félig eltört gallyat. Olyan üres minden. Még a kutyák is hallgatnak. A többiek vajon mivel töltik ezt az utolsó órát? A szomszéd asszonya az első gyerekkel terhes. Fel se tud egyedül mászni a vagonba. József merengésének ajtónyikorgás szakított véget.

– Hol járt, Papa?

Az öreg kabátját le se vetve, szótlanul a konyhaasztalhoz ült. A távolban vonat fütyült egyet.

– Lehet, hogy pont a szomszéd faluból indult.
 

– Lehet – csukta be a szemét az öreg. – Két éven belül immáron másodszor robognak át emberekkel megtömött vonatok a falun.
 

– De most a rokonainkat viszik.

Az öreg Józsefre emelte a tekintetét:
– Testvéreink voltak a zsidók is. Egy anyagból szövődtünk. Mindannyian.

József lehajtotta a fejét. Mindig megdöbbentette, hogy amúgy szófukar, egész életében parasztmunkát végző apja néha milyen sommásan, de választékosan fejezte ki magát. József odalépett a sparherthez, kinyitotta a kisajtót, és a tűzlapáttal beletúrt a parázsba. Senki nem véd meg senkit. Senkire nem lehet számítani. Mindenki gyáva. Félti azt a keveset, amije van. Félti, amíg csak lehet. Míg a parázsban kotorászott, az öreg megint felállt, és megindult az ajtó felé.

– Most meg megint hova megy, Papa? Még nem jött el az időnk.

Az öreg motyogott valamit, amit József nem értett. József leült a konyhaasztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát. Semmire se gondolt. Pontosabban: a semmire gondolt. Azt még el tudta képzelni, hogy hogyan is fog zajlani a bevagonírozás. Látott már ilyet. Még azt is el tudta képzelni, hogyan ránt majd rajtuk a vonat, amikor fokozatosan gyorsulva kigurul az állomásról, és az asszonyok meg a gyerekek elkezdenek sírni. De tovább már nem tudott, nem akart gondolni. Valami hozzákoccant az ajtó ablaküvegéhez. Az öreg volt az, baljában néhány fahasábot tartva, bottal a jobb kezében nem tudta lenyomni a kilincset. József beengedte apját a konyhába, elvette tőle a hasábokat, és míg az öreg a székre terítette a kabátját, berakta a fát a sparhert alá.

– Nincs már nekünk szükségünk új fára, Papa. Pirkadatig kitart a parázs is.
 

– Nem nekünk hoztam.
 

– Hát akkor kinek?
 

– Az újaknak.

Józsefnek elakadt a lélegzete, érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve.
– Az újaknak?!

Az a hír járta, hogy a kitakarított sváb portákba magyar telepeseket költöztetnek majd.

– Ezt ugye nem gondolja komolyan, Papa?!
 

– De igen.
 

– Mit törődik velük, Papa?
 

– Csak azt sajnálom… – az öreg félbehagyta a mondatot. József az öreg elé állt.
 

– Mit sajnál? – kérdezte feszültségtől elfojtott hangon az apját.
 

– …hogy nem mutathatom meg nekik, mit hogyan csináljanak. Hogy mire kell vigyázni. Hova mit vetettünk. És hogy… – az öreg ajka megrándult – a családunk sírjait legalább egyszer egy évben megkapálják.

József bénultan, tágra nyílt szemekkel nézett az öregre.

– Azt hiszed tán, hogy nekik olyan könnyű lesz?
 

– Nem hiszek én már semmit – válaszolt József fakó hangon.
 

– Te nem szégyellnéd magad, ha beültetnének a máséba?

József nem tudta, mit feleljen. Az újak legalább kapnak házat, földet. Mi meg semmit nem tudunk. Hogy hova fog dobni a sors. Az Isten. Apám is, én is túléltük a háborút. Amikbe azok löktek, akik azt hitték, jó mulatság a háború. – Vagy ők se hittek senkit és semmit?! Én végre itthon vagyok, de meddig is? Unokaöcsémet a frontról hazafelé Bécs mellett bevagonírozták a ruszkik. Most Ivanovóban táborozik. Becsapódott a kertkapu, az öreg és József egymásra néztek. A szomszéd kopogás nélkül lépett be az ajtón.

– Elkezdődött! – az elfojtott izgalomtól alig tudta kipréselni magából a szót.
 

– Menjünk, fiam – állt fel az öreg.

A szomszéd sarkon fordult, és elsietett. József belebújt a kabátjába, keresztbe kötötte mellkasán saját batyuját, bal kezébe vette apja katonaládáját. A kertkapuban az öreg megtorpant:

– A biblia!

József letette a ládát, és visszament a konyhába. A petróleumlámpát is elfelejtettük lecsavarni. Pillantása a nyitott bibliára esett, akaratlanul is továbbolvasta a zsoltárt: „Sendest du deinen Geist aus, so werden sie alle erschaffen, / und du erneuerst das Antlitz der Erde”. József egy pillanatig mozdulatlanul állt a könyv előtt. Du erneuerst das Antlitz der Erde…?! Pillanatnyi habozás után felkapta a könyvet, és begyűrte a kabátzsebébe. A kapuhoz érve látta, hogy az utca összes listás családja bénult csöndben hurcolkodik kifelé. Az emberek nem köszöntek egymásnak, a családok kis csoportokban egymás után indultak felfelé a pályaudvarhoz vivő úton. Az utcákon a nem listás házak egyikéből-másikából kijöttek az emberek. A férfiak levették a kalapjukat, az asszonyok vastag téli kendőjükbe rejtették az arcukat. Néhány ház ablakában gyertya égett. Az egyik asszony, József szomszédjának húga sírástól fuldokolva rohant sógornőjéhez. Férje utánakapott, és visszarántotta a kertkapuba:

– Ne bolondozz, azt akarod, hogy minket is elvigyenek?

Az út nem volt hosszú, talán negyedórába telt, míg megérkeztek a pályaudvarra, de mire odaértek, József teljesen kifulladt. A vagonok már bent álltak, a tolóajtók szélesre nyitva. Józsefet és apját névsor szerint besorolták az állomáson már régebb óta várók közé. Virradt, mire az utolsó nevet is kipipálták. József nézte, ahogy az első csoport odamegy a mozdony mögötti első vagonhoz. Az emberek a tőlük félméternyire lévő puskatusok láttán szótlanul kapaszkodtak fel motyóikkal a vagonba. Hirtelen kiabálásra és dudálásra lettek figyelmesek. A falu jegyzőjének az autója kanyarodott be az állomásra.

– Na másszon má’, tata! Az isten… – taszította oldalba az öreget egy puskatus.

Az öreg majdnem a sínek közé bukott a lökéstől, arca eltorzult a váratlan durvaságtól és a cifra káromkodástól. József felrakta a batyuját és a katonaládát a vagon padlójára, és kezével kengyelt formált, hogy apja abba lépve tudjon felmászni a vagonba. Az öreg kínlódva felhúzta magát a padlóra, a vagonban lévők egyike a hóna alá nyúlt, hogy felsegítse, amikor felmorajlott a tömeg. József nem hallotta, mit mond a jegyző, csak azt látta, hogy egy papirost mutat a parancsnoknak. A parancsnok eltűnt az indóházban, majd néhány perc múlva előbukkant, és visszaadta a jegyzőnek a papírt.

– Emberek! – kiáltotta el magát a jegyző – menjenek haza!

A tömegben senki nem mozdult.

– Emberek! – ismételte meg a jegyző. – Menjenek haza, itt nem lesz kitelepítés.

– Emberek! – a jegyző hangja ingerültté vált – utószor mondom: menjenek rögvest haza! Nem lesz kitelepítés, a közeli bányának szüksége van a munkásokra.

A tömeg felbolydult, a vagonokban állók egymás hegyén-hátán ugráltak le a platóról, a lent állók pedig sietve kapdosták össze a csomagjaikat, hogy még sietősebben hagyhassák el az állomást. József apja mögött lépdelve, már utcájukban járva figyelt fel arra, hogy reszket az öreg válla. Szemérmességből hátrébb maradt, ne vegye észre az öreg, hogy sírni látta.

– Az istennek, no meg a bányának legyen hála – szólalt meg József mögött a szintén hazaigyekvő szomszéd, és boldogságtól ragyogó arccal vágta hátba Józsefet.

József megfordult, és fáradtan bólintott. Intett a szomszédnak, majd betette maga után a kertkaput. Az öreg bement a konyhába. Biztosan első gondja az lesz, hogy újraélessze a tüzet. József a kert végén álló fapadhoz sétált, ahonnan rálátott a falu szélén fekvő temetőre. Gondozta volna őket valaki? Leült a padra, és ahogy kialvatlanságtól fázósan keresztbe fonta a karját, jobb könyöke beleakadt a zsebéből kiálló könyvbe. Amikor két marokkal fogva a térdére fektette, könnybe lábadt a szeme. Mennyin múlik az élet? Ennyin? Hányszor lehet újrakezdeni? Hirtelen az öreg botjának ütemes koppanását hallotta meg a háta mögött.

– Fiam – szólt hozzá az öreg –, etesd majd meg az állatokat.

(Müller Márta, Vörösvári Újság, 2013 március. A mű a szerző engedélyével jelent meg.)